"Imádkozzál érettünk, Istennek szent Anyja!"

Rózsafüzért imádkozók városi találkozója volt 2023. október 22-én
a debreceni Szent László Domonkos Plébánián

A debreceni Szent László Domonkos Plébánián 1944. október 1-én alakult meg hivatalosan a Rózsafüzér Társulat, mely azóta folyamatosan létezik. Jelenleg 164 bejegyzett tagja van, és sokan mások is napi imádkozói a rózsafüzérnek. A templomban minden este közösen imádkozzák a rózsafüzért. Hagyománnyá vált, hogy a plébánia hívei kétszer egy évben, májusban és októberben közös imára hívják a város rózsafüzéres közösségeit, valamint egy-egy vendéget, hogy elmélkedésével, előadásával lélekben gazdagítsa a résztvevőket. Ezúttal október 22-én gyűltünk össze közös imára, és hogy meghallgassuk meghívott vendégünknek, Papp László atyának, a Szent István Király-templom plébánosának előadását.

Az elmúlt évben már kaptam egy tiszteletteljes felkérését a társulat vezetője részéről, de akkor nem volt lehetőségem ezt elvállalni – kezdte előadását László atya, majd megköszönte, hogy ilyen kitartóan várakoztak arra, hogy ő is szóljon néhány szót a rózsafüzérről, Szűz Anyáról és egyáltalán arról, hogy mi mindent tapasztaltak már meg az emberek az idők során a rózsafüzér imádság által.

Sok kegyelmet kapunk, és érdemes lenne meghallgatni az egyéni tanúságtételeket is arról, hogy ki milyen imameghallgatásoknak az emlékét hordozza a szívében – javasolta László atya. Amikor arról beszélünk egymás között, hogy Isten milyen nagy dolgot tett velünk az életünkben, akkor ezzel Isten nevét dicsőítjük meg, hiszen minden jó Tőle származik. Talán ez az első, amit közvetíteni szeretnék: merjünk beszélni egymás között a személyes tapasztalatunkról, arról, amit Isten tett az életünkben. És hogy Isten hogyan működik? Isten édesanyát adott nekünk, aki anyai gondoskodással hordoz bennünket, mint gyermekeit.

Szólnék arról, hogy miért is fontos a rózsafüzér – folytatta László atya, majd elmondta, hogy ő nagyon szereti az orációkat, könyörgéseket, melyek velősen összefoglalják, hogy mire irányítsuk figyelmünket. És mit is imádkozunk, amikor a rózsafüzér végén elmondjuk ezt a könyörgést: "Imádkozzál érettünk, Istennek Szent Anyja, hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire"? Nagyon tömör ez az oráció, de ha próbálunk egy kicsit a szavakra összpontosítani, akkor látjuk, hogy a rózsafüzér ima valójában elmélkedés, melynek során felidézzük Krisztus életének az eseményeit, hogy az, akit szeretünk, egyre mélyebben a szívünkbe vésődjék. Kaptunk 20 ilyen titkot – a világosság titkait Szent II. János Pál pápának köszönhetjük, akinek éppen ma van az emléknapja –, hogy Jézus életének az eseményeiről elmélkedjünk, és tudatosítsuk: nem a Szűzanyát mint istennőt imádjuk, hanem, ahogyan éppen Szent II. János Pál pápa fogalmazott, Mária iskolájába iratkozunk be, hogy Krisztusnak az arcát szemléljük, hogy Krisztus nevét jobban megismerjük.

Egyébként a Szentatya mindig emlékezetünkbe idézte, hogy Márián keresztül Jézushoz érkezünk el: azért imádkozzuk a rózsafüzért, hogy megemlékezzünk a benne foglalt titkokról, hasonlóan ahhoz, ahogy például egy család felidézi azokat a történeteket, amelyeket egyik generáció átad a másiknak. Mindnyájunknak vannak ilyen családi történetei. Nem tudom, hogy mennyit beszélnek még a családok a régi történetekről, amelyeket egyik nemzedék a másiknak örökül hagy. Az a tapasztalatom, hogy napjainkban mintha ez a nagy történetmesélés is hiányt szenvedne. Nincsenek olyan történetek, amelyeket átad a család. A családi tradíció a nagycsaládra is igaz, az egyház nagy családjára. Tudatosítanunk kell, hogy a Krisztus-eseményt nem az égből pottyanva kaptuk, hanem az egyház által, tehát amikor Krisztus életének titkait szemléljük, akkor az egyháznak a hitében szemléljük őket. Azért imádkozzuk a rózsafüzért, azért idézzük fel ezeket az eseményeket, hogy higgyük mindazt, ami történt. De a hit ne csupán az legyen, hogy elfogadom a hittitkokat. Arra kell törekednem, hogy hozzájuk igazítsam az életemet. A hitnek a dimenziója azt jelenti, hogy a hitemhez igazítom az életemet, és nem az életemhez a hitemet. Amikor ezeket a Krisztus-titkokat a rózsafüzérrel elimádkozom és átelmélkedem, akkor arra kapok meghívást, hogy iránytűi legyenek életemnek. Így a rózsafüzérben mindig jelen van az önreflexió, a kérdés, hogy hol tartok én. Van-e mindehhez köze az életemnek? Akkor rögtön látjuk, hogy a rózsafüzér nem egy gépiesen elmondott, monoton ima, hogy hú, hát én mind a négyet letekertem, és megveregetem a vállam, hogy én nagyon ügyes vagyok. Vajon ott volt-e a szívem? Ott van-e az életem? Közben pedig haragban vagyok az anyóssal, vagy a menyemmel, vagy nem tudom én kivel, de én egyébként pörgetem a rózsafüzért így is, meg úgy is. Bocsánat, ha kicsit humorosan mondom, de talán értjük, hogy miről van szó: sokszor az a megbotránkoztató, hogy mondjuk a rózsafüzért, de nem igazítjuk hozzá az életünket. Milyen hitelesek azok az idős testvérek, és hála Istennek, ma azért sok idős van, akik lélekkel imádkoznak. Valahogy idős korban érik meg a rózsafüzér, hogy igazán hozzá szelídüljön az ember arca. Ha valaki a rózsafüzért valóban szereti, akkor az hozzá tartozik a kezéhez, és mondhatja, hogy én egész idő alatt, egész életemben ott voltam Mária iskolájában, és megkaptam azt a kegyelmet, hogy hozzá igazodott az életem.

Csakhogy ez erőfeszítést igényel tőlünk. Igazítsuk hozzá az életünket, ez azt jelenti, hogy higgyük és elnyerjük, amit ígérnek. Tulajdonképpen ez a legnagyobb ígéret, amelyet állandóan észben kell tartanunk. A mennyország bűvöletében kell élnünk.

Egy mondatot hoztam Katona István atyától, aki azt mondja: "Hogyha látnánk ennek az országnak a szépségét, minden nap vigyáznánk arra, hogy el ne veszítsük lázadásainkkal és bűneinkkel. Sietnénk a bűnbánat szentségét elnyerni, hogy tiszta szívvel várjuk a döntő napot." Ha összekapcsoljuk ezt a gondolatot azzal, amit az oráció megfogalmaz, megértjük, hogy a rózsafüzért imádkozó radikálisan a szentségekből élő ember.

Fontos a rendszeres szentgyónás és gyakori szentáldozás. A gyakori szentáldozással szerintem nincsen gond, de a rendszeres szentgyónással igen. Azt gondolom, hogy a rózsafüzért rendszeresen végzők legalább havonta járuljanak szentgyónáshoz. Fontos, hogy a bűnbánat útját járja az, aki a rózsafüzért imádkozza, ez a kettő kéz a kézben jár, e nélkül tényleg monoton, gépies imádsággá lesz a rózsafüzér imádkozása, amit mi magunk is ununk, de hát azért betyárbecsületből elmondjuk, mert benne vagyunk öt rózsafüzér társulatban. Ilyenkor ne ez legyen a motiváció, hanem a személyes életszentség. A rózsafüzér-ima felépítése tulajdonképpen felhívja figyelmünket, hogy anyaszentegyházunknak azokat az alapvető imádságait imádkozzuk, amelyek átszövik keresztény életünket.

A rózsafüzért a hitvallással kezdjük. Ennek most csak egy tételét akarom felidézni. Belém égett az alábbi esemény. Előző helyemen egy idő asszonyhoz hívtak. Már évek óta nem járt templomba, mert beteg volt. Mikor oda kerültem, mondták, hogy biztosan örülne a néni, ha elmennék meglátogatni, hogy nagy templomba járó volt, itt volt mindig. Így elmentem, 90 éves forma volt a néni. Nagy lelkesen megyek, hogy viszem az Úr Jézust és az ajándékait, a betegek kenetét, meg a gyónást. Megálltam ott szépen, elkezdtünk beszélgetni a nénivel, és akkor megkérdeztem, hogy a szentgyónását el szeretné-e végezni. "Á, nincsen nekem bűnöm" – válaszolta. De hát, mondom, már évek óta nem is láttam a templomban, azért mégiscsak összejön ez, az, amaz, az igaz ember is hétszer vétkezik. Mondom neki, közelebb van az utolsó kenethez, mint az elsőáldozáshoz, lassan kicsengetnek, de hát azért illő ugye normálisan felkészülni erre a hívó szóra, és hát, mondom, nyilván vágyik oda. "Ó, eltemetnek, letesznek a sírba, utána meg megesznek a kukacok." Mondom: tényleg? Azt mondja: "Igen." Próbáltam mondani, hogy ott van a hitvallásban: várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet. Mindez smafu? A kérdés válasz nélkül maradt. Nagyon konok volt, és ebben a reménytelenségben keményen megátalkodott. Próbáltam még győzködni, de tulajdonképpen dolgavégezetlenül mentem el. Így halt meg ez a néni. Tehát igazából nem rendezte a dolgait. Belecsúszott abba a nagy reménytelenségbe, hogy eltemetnek, kész vége.

De mi nemcsak azt hisszük, hogy a lelkünk tovább él, mi a test feltámadásában és az eljövendő örök életben is hiszünk. Ha ennek a bűvöletében élünk, a mennyországnak a bűvöletében, akkor tulajdonképpen minden értelmet nyer, az is, hogy milyen szándékokra mondjuk a rózsafüzér imádságokat.

Szintén Szent II. János Pál pápa javasolja, hogy használjuk a képzeletünket, hiszen azt a Jóistentől kaptuk. Az elmélkedés azt jelenti, hogy belehelyezkedünk az éppen mondott titokba, mely mintegy öt percig abba az irányba terelgeti gondolatunkat. Lehet, hogy csak az utolsó két üdvözlégynél jelenik meg valami kép bennem, amikor tényleg látom a betlehemi jelenetet, hogy én is ott vagyok a bárányok között, talán még hallom is a bárányok bégetését. Használjuk nyugodtan a fantáziánkat is.

Sokszor mondják azt, hogy jaj, elkalandozott a figyelmem ima közben. Ez két dolgot jelent: egyrészt azt, hogy bármivel is ámítjuk magunkat, kuszaság van bennünk. Bármennyire is próbáljuk szépíteni a dolgokat, tele vagyunk zagyvasággal. De az ima egy másik lehetőséget is ad, azt, hogy oda terelgessük, odahajlítsuk gondolatainkat Isten jelenlétéhez. Lehet, hogy az imádság utolsó perceiben kapom meg ezt a fajta felismerést, bár az egész rózsafüzér alatt azzal küzdöttem, hogy odahajlítom a figyelmemet. Szóval a rózsafüzér komoly önfegyelmezési eszköz is, és ezért nagyon jó a fiataloknak, és nagyon jó az időseknek is, és tulajdonképpen a 0-tól 99 éves korosztályig, vagy aki tovább él itt a földön, addig, amíg köztünk zarándokol. Minden korosztály számára nagyon kiváló eszköze az önfegyelmezésnek, a gondolataink kordában tartásának is.

Még egy gondolat erejéig szeretnék megállni a fatimai fohásznál. Ezt a fohászt a Szűzanya a harmadik megjelenésekor, 1917. július 13-án tanította meg a látnokoknak, és kérte, hogy ezt a fohászt mondják el minden rózsafüzér végén: "Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, és vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra!"

Ebben a fohászban tulajdonképpen két dolog van – és most valamit megosztok a lelkemből –: hogy ne csak a saját szándékaimat vigyem oda Isten elé, mert mindenkinek a saját ügyes-bajos dolga jut először eszébe, és ezzel nincsen semmi probléma. De a rózsafüzért imádkozó úgy próbál a Krisztus méreteire tágulni, hogy abba tulajdonképpen végső soron mindenki belefér, akár ismerem, akár nem. Én az utóbbi években gondolok például azokra az őseimre, akiket már nem is ismerek, és főleg akkor, amikor az 1-egyes, Római kánont mondom, vagy az elhunytakért imádkozom. És akkor elkezdem gyorsan mondani, hogy szüleim, nagyszüleim, dédszüleim, ükszüleim, szépszüleim, és az őseim, akiket nem is ismerek: ezzel őket is odahozom az oltárra. Nyilván azokat is oda szoktam hozni, akiket én temettem el mint lelkipásztor, akiket én kísértem utolsó útjukra, és végül minden elhunytat. Mert ebben a fatimai fohászban különösen azokért könyörgünk, akik rászorulnak Istennek irgalmára. És mennyien rászorulnak Istennek az irgalmára! Milyen fontos, hogy mi legyünk azok, akik odavisszük Isten elé ezeket az embereket! Higgyünk abban, hogy ez a fajta közbenjárás ugyanaz, ahogyan a Szűzanya működik, tehát igazából Istennek a pedagógiája a mennyben is ugyanaz, mint itt a földön.

Iskolás gyerekeknek szoktam arról beszélni, hogy Józsika a 3. osztályban csíntalan rossz kölyök, és szívesen játszana a szünetben az osztály focilabdájával. Mariska eminens jó tanuló, tanár néni is nagyon kedveli, és hát kihez megy Józsika? Nem megy a tanár nénihez, hogy elkérje a labdát, hanem odamegy Mariskához. És mivel Mariska nagyon jó tanuló, nyilván a tanár néni odaadja neki a labdát és utána mehetnek ki focizni. Szóval ez a közbenjárás a leghétköznapibb dologban is ott van. Így van a mennyországban is. Így volt ez a Kánai menyegzőn. Így volt ez akkor, amikor Jézust a görög származásúak akarták hallani, felkeresték tehát az apostolokat, mivel ők már beépített emberek voltak: Szóljatok már Jézusnak, beszédünk van vele. Ők pedig odamentek hozzá és mondták neki: ezek beszélni akarnak veled. Számtalan olyan példa van a Bibliában, amelyben valaki közvetít. Ott van a béna meggyógyítása: négy barát viszi oda Jézushoz, és minden féle módon el akarják érni, hogy Jézus elé kerüljön, ezért kibontják a tetőt, leeresztik a beteget, minden követ megmozgatnak, hogy Jézushoz vigyék azt, aki számukra fontos. Nyilván amikor a rózsafüzért imádkozzuk, akkor mi is ilyenek vagyunk, megpróbálunk minden követ megmozgatni, hogy a Szűzanya segítségével Jézushoz vigyük ezeket az embereket. A fatimai fohász nagyon-nagyon fontos, mert sok ember üdvössége függ a hívő emberek imádságától.

Van egy másik üzenet is: itt vannak azok, akik az imádság kegyelmét megkapták. Sokan úgy élik az életüket, hogy nem is imádkoznak, hanem csak úgy, mint a kis állatkák, akik a szükségleteiket kielégítik, és azt sem tudják, hogy kinek köszönhetik ezt a gyönyörű őszi időt, kinek köszönhetik meg a csillagos eget, a saját létezésüket. Ellenben azok, akik szeretnek imádkozni, akik az imádságnak a sokszor küzdelmes útját járva mindig törekednek egyre mélyebben imádkozni, azok megkapták az imádság kegyelmét, mert igazából a kegyelem Isten ingyenes ajándéka, amelyet azért ad, hogy eljussunk az örök életre. Tehát aki teljes lelkével imádkozik, az ne a maga érdemét lássa benne, hanem Istennek adjon hálát, hogy megérezte az imádságnak az ízét. Ha megadta Isten ezt a kegyelmet, akkor itt a lehetőség. Ha én megkaptam, akkor ezt nem magam miatt kaptam, hanem azért, hogy használjak vele, hogy másoknak az üdvösségét elősegítsem. Azt szeretném a kedves testvéreknek a lelkére kötni, hogy higgyenek abban, mekkora ereje van az imának.

Vajon milyen ereje van az imádságnak? XIII. Leó pápa mondja, hogy ez az imádság tulajdonképpen hatékony spirituális fegyver a társadalmat sújtó rossz ellen. És akkor nem kell messzire mennünk: Izrael, Ukrajna, a Nyugat erkölcsi züllése; Magyarország, amely keresztény országnak vallja magát, és mégis legutóbb 1 millióval kevesebben merték megvallani, hogy ők hisznek Istenben. Kiürülő templomok, széthulló családok, látjuk, hogy a gonosz milyen erősen tombol. De ha a függöny mögé nézünk, akkor nem nehéz észrevennünk, ki az, aki minden rossz mögött ott van. Böjte Csabának van egy szellemes mondása – nagyon tetszik nekem –, hogy az ördögnek nincsen keze meg lába, embereket használ, hogy legyenek az ő kezei meg lábai. Ez nagyon igaz. Szóval a gonosz egyre nyíltabban támad, most már nem is álcákat hord, most már megmutatja az arcát, és azt hiszi, féktelenül tombolhat. Tombolt ő több mint száz évvel ezelőtt, az első világégés idején is. Érdekes módon Portugália megmenekült a háborútól, ott, a fatimai jelenések országában nem volt front, katonákat vittek ugyan el Portugáliából, de Portugáliában nem volt harc az első világháborúban.

És milyen gyümölcsei vannak ezen imának? László atya példákat mutatott erre is.

1945. augusztus 6-át írjuk, délelőtt 9 óra 15 perc – mindenki hallotta már az első atombomba tragédiáját. Hirosimában épületek dőlnek össze, emberek ezrei halnak meg, nem is beszélve arról, hogy éveken keresztül milyen pusztító következményei vannak a sugárzásnak. Iszonyú tragédia, hogy az ember mára eljutott arra a pontra, hogy tulajdonképpen néhány atombombával tönkre tudja tenni a Földet. Ennek előszele volt Hirosima több ezer áldozattal, 1200 méteres sugarú körben. Igen ám, de néhány száz méterre a robbanás központjától van egy tipikusan japán, könnyűszerkezetes ház, és ez a ház nem volt más, mint a német jezsuiták missziós háza. Azok a jezsuita atyák, akik akkor ott éltek, 1945-ben csodával határos módon életben maradtak. A hat életben maradt jezsuita szerzetes egyike, Schiffer atya 1976-ban az Eucharisztikus Kongresszuson tanúságot tett, hogy rajtuk a sugárzásnak semmilyen nyomát nem mutatták ki, tisztes idős kort éltek meg, ott voltak egyébként a bomba ledobásának a közelében. Az a ház sértetlen maradt, az a hat jezsuita életben maradt. Mások nem tudtak rájönni, hogy mi miatt, hogy minek köszönhető ez. Schiffer atya elmondta, hogy ők szerzetesként magukévá tették a Szűzanyának azt a kérését, hogy rendszeresen imádkozzák a rózsafüzért, és ott, abban a jezsuita rendházban minden nap imádkozták is azt. Ők ennek tulajdonítják, hogy a Szűzanya megóvta őket, és mint jel maradtak életben, és maradt meg a házuk is.

Egy másik példát is mondott László atya. Mindenki ismeri Szent Maximilian Kolbe atyát, és azt is tudjuk róla, hogy vértanú, Auschwitzban szenvedett vértanúhalált, de előtte ő is misszióban volt Japánban. Ott a Szűzanyától kapott utasítást, hogy egy domb tetején egy Szűz Anya-szentélyt kell felépítenie. Az elöljárói le akarták beszélni, a helyiek is azt mondták, hogy teljes őrültség, ott nincsen világítás, víz, és próbálták lebeszélni róla. De Kolbe atya kitartó volt, és bizton állította, hogy ez a Szűzanyának a kérése. Aztán, bár küzdelmesen, de megépült ez a szentély a kolostorral a Szent Szűz tiszteletére, és ebben a kolostorban a testvérek minden nap imádkozták a rózsafüzért. Három nappal Hirosima bombázása után Nagasakira is ledobták a bombát. Nagasaki 80 százaléka elpusztult a második atombomba ledobásának következtében, de a kolostor megmaradt, és az itt élők ezt a Szűzanya oltalmának tulajdonítják.

De menjünk időben egy kicsit közelebb. A második világháború végén egészen Berlinig jutnak az orosz csapatok, és aztán a nagyhatalmak terített asztalok mellett tulajdonképpen új határokat húznak és felosztják Európát a két nagy világhatalom között. Ausztria is orosz megszállás alatt van. Egy ferences atya, Petrus atya, rózsafüzér hadjáratra hívta Ausztria népét. Ausztriában akkor közel 7 millióan éltek. Azt mondta, hogy ha csak az az emberek tíz százaléka rendszeresen imádkozza a rózsafüzért, akkor a Szűzanya csodát fog tenni. Nem tudom, erről hallottak-e. Hét év kitartó imádáság után 1955. május 13-án – mily érdekes, hogy a Szűzanya fatimai megjelenésének a napján – az orosz csapatok egyetlenegy puskalövés nélkül kivonultak Ausztriából. Mi ez, ha nem a kitartó, rendszeres rózsafüzér imádságnak a gyümölcse? Pontosabban a Szűzanyáé, akit oly kitartóan kértek.

Hadd hozzak egy nagyon közeli példát. Én nagyon nagy tisztelője vagyok Boldog Carlo Acutisnak, már csak azért is, mert a fiatalok között is szolgálva, egyedül abszolút esélytelen lenne a lelkipásztori munkám, úgyhogy kellenek az égi pártfogók. 1000 diák, 100 kollégista van rám bízva, ki az, aki segít nekem? Nyilván olyan, aki kortárs, és közel áll a fiatalokhoz: Carlo Acutis. Ha valaki látta már Assisiben a sírját, akkor látta a 15 évesen meghalt milánói srácnak a holttestét kedvenc focicsapatának a felsőjében, Nike cipőben, és kezében a rózsafüzér, ő maga is rendszeresen imádkozta a rózsafüzért. Édesanyja mesélte a fiáról, hogy kezdettől fogva szerette a templomot, a szentmisét, de ennél többre törekedett – ezt szeretném ki is emelni –, nem akart úgy élni, hogy ne szabaduljon meg a rossz tulajdonságaitól, és nagyon akart erősödni a hitében. Megint ez a tudatos önnevelés, hogy a rossz szokásaimmal nem alkuszom meg, hogy bármennyire is nehéz, a szentgyónás által, tudatos önneveléssel próbálom leküzdeni őket. Az a cél lebegett a szeme előtt, hogy Krisztus legyen élete középpontjában, és mert kiállni a hitéért. A barátai előtt nyíltan beszélt minderről. A temetési szertartásán zsúfolásig megtelt a templom, a résztvevők nagy része olyan hajléktalan volt, aki mellett Carlo nem ment el szó nélkül. Emberszámba vette őket mind, akikkel iskolába menet útközben találkozott. Mindenkihez volt egy kedves szava. A lépcsőházban lakott egy hajléktalan, Carlo összegyűjtötte a zsebpénzét, és vett neki egy hálózsákot, hogy meg ne fagyjon. Olyan hitelesen képviselte Krisztust, hogy nagyon sokan már akkor megtértek, például a család egyik alkalmazottja, aki rendszeresen sétált Carlóval. Én hiszem azt, hogy egy Istennek átadott élet képes más életeket is az Isten felé fordítani, és ha Carlónak sikerült, akkor nekünk is sikerülni fog. Carlo gyakran emlegette a Steve Jobstól vett idézetet: Az idő véges, ne pazaroljátok el azzal, hogy valaki másnak az életét élitek. A rózsafüzért imádkozva tulajdonképpen az életszentség iskolájába iratkozunk be, és egyre inkább eredetivé válunk. Nem tucat- és tömegemberekké, hanem egyéniségekké. Isten valóban azt tudja belőlünk kihozni, amiben egyediek leszünk. Carlo mondta azt, hogy a rózsafüzér a legrövidebb út a mennyországba. Tulajdonképpen a kérdés csak az, hogy mennyire igyekszünk oda, mennyire erős az a vágy bennünk, hogy oda szeretnénk eljutni, és másokat is oda juttatni. Legyen a legnagyobb ügyünk a lelkek megmentése, ahogyan Bosco Szent János engedte el a szalézi atyákat a latin amerikai első misszióhoz, mondván: lelkeket keressetek.

Mintha egy kicsit alábbhagyott volna ez a lélekmentő tevékenység. Nem tudom, hogy csak én érzem-e így, amikor azt látom, hogy csak legyintünk egyet, mondván, hogy végül is egy Istent imádunk, nem igaz? Kicsit mintha mi is átvennénk ezt a fajta szólamot: nem kell, hagyjanak minket békén, mi is békén hagyunk másokat, ne háborgassuk egymást. Isten annyira jó, hogy végül úgyis mindenki üdvözülni fog. Csak nem tudom, hogy ezt honnan vettük, mert Jézus azt mondta, aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. Talán aki hisz, annak kellene hitre vezetni másokat is. Nyilván nem a Bibliával fejbe verni, hanem valahogy az életünkkel vonzóvá tenni számára, amiben hiszünk, ami bennünk van. Ha mi sugárzunk, ha mi Istennel átitatottak vagyunk, akkor nem is kell nekünk megszólalnunk, látszik, hogy valami olyan tűz ég bennünk, amitől más is tüzet fog. Én azt gondolom, ezért is fontos a rózsafüzér napi imádkozása – zárta gondolatait Papp László atya, melyeket vetített képekkel is kísért.

Papp László atya javasolta, hogy a rózsafüzér imádkozását a következő imával zárjuk:

Irgalmasságnak Anyja, boldogságos Szűz Mária!

Fogadd tőlünk ezen szent rózsafüzért,

melyet mi a teljes Szentháromságnak, minden mennyei karoknak,

de kiváltképpen a te tiszteletedre most elmondtunk.

Mutasd be a te szent Fiadnak, Krisztus Jézusnak

a keresztény katolikus anyaszentegyháznak boldog megmaradásáért,

az eretnekségek és a tévelygések kiirtásáért, magyar hazánk felvirágzásáért,

élőkért, holtakért, egészségesekért, betegekért,

foglyokért és megkeseredettekért, minden velünk jótevőkért,

mi magunkért, bűnös szolgáid és szolgálóidért.

Esedezzél, kérünk, érettünk, szentséges Szűz Anya, Mária

szent Fiad, Krisztus Jézus előtt, hogy mindnyájan ez élet után veled

a mennyei boldogságban a választottakkal együtt vég nélkül

örvendezhessünk. Ámen.

(Forrás: Csiksomlyói kalauz a csudákkal ékes somlyói Mária kegyhelyét látogató katholikus székely nép lelki épülésére összeállitotta: P. Réthy Apollinár ferencrendi pap Bonaventura. Cluj—Kolozsvár, 1924. 102–103. o.)

Az elmélkedés után közösen imádkoztuk a rózsafüzért Tokodi László OP atya vezetésével, majd az udvaron, a Szent II. János Pál Intézet falán elhelyezett emléktáblánál mondtunk hálaadást a nagy pápáért emléknapja alkalmából, kérve közbenjárását a világért, a békéért, Máriának, a reménység anyjának oltalma alatt.

Az esemény kötetlen beszélgetéssel és agapéval zárult.